AZ ELMÚLT 25 ÉV KAPCSÁN

Az idei esztendő ismételten fontos állomás az Alphaville történetében, hiszen pályafutásuk pontosan 25 évvel ezelőtt kezdődött. Talán sokan nem is gondoltuk volna, csak remélni mertük, hogy ennyi idő elteltével beszélni fogunk még róluk, de bármi is történt, úgy gondolom, semmiképp sem szabad elmennünk szavak nélkül az elmúlt negyed évszázad mellett, hisz ez nagy idő, pláne, ha egy zenekarról van szó.
Most írhatnám, hogy milyen fantasztikus volt az indulás, milyen remek lemezeket készítettek, de nem teszem, mert ezek tények és mindenki tisztában van velük.
De akkor miről kell, hogy beszéljünk egy ilyen évforduló kapcsán?
Mi adtak ők nekünk az elmúlt 25 év alatt?

A zenéjükön keresztül átjöttek és még ma is átjönnek azok az érzések, emlékek és álmok, amelyek felkorbácsolták tinédzser éveinket, velük lázadoztunk húszonévesen és maradtunk őszinte híveik és tisztelőik így túl a harmincon.  Talán te is szívesen emlékszel arra, amikor először hallottad valamelyik dalukat, milyen érzések kavarogtak benned, amikor meghallottad Marian hangját a rádióban, vagy sokszor kalapált gyorsabban a szíved, ha csak a zenekar nevét említették az éterben. Együtt szomorkodtunk, amikor Mertens elhagyta az együttest, aztán együtt örültünk a vagány Echolette-nek, majd ismét aggódhattunk értük, vajon megjelenhet-e a második albumuk.

Vagy mennyire tudtunk örülni, amikor egy újabb képet szereztünk az együttesről azokban a meglehetősen ínséges években, már ami a magyarországi poppiacot illeti. Szinte vadásztuk a korabeli  Bravo illetve Popcorn újságokat, csak hát vidéki kölykök lévén alig jutott el valami is hozzánk. A dalokról és lemezeikről már nem is beszélve, még szerencse, hogy a rádióban szinte valamennyi dalukat játszották, sőt még az első két kislemez b oldalát is sokfelé lehetett hallani.
Sokszor eszembe jut az első kitűzőm: milyen büszkén viseltem, az első dedikált fotóm: milyen örömmel mutogattam a suliban. És milyen sokat kellett a könyvtáros nénit fűzni, hogy kazettára másolja a magyar kiadásban megjelent Forever Young albumot. Aztán milyen sokat vártam, hogy eredeti Alphaville lemezeket vehessek, legyen szó cd-ről, vagy akár régi bakelit korongokról. Milyen nagyszerű érzés volt annyi év után először kezünkbe tartani a hasonló korú lemezeket, meghallgatni azokat és visszarepülni a gyerekkorunkba.
Mindannyian tele voltunk álmokkal és reményekkel, s talán soha nem gondoltuk volna, hogy álmaink, mint a mesében, egyszer valóra válnak, és ott állhatsz Mariannal szemben valamelyik koncertjén. Minderre valamivel több, mint tíz évet vártunk. Ott álltál a tömegben, rajongók százával mögötted és valami megfoghatatlan lett úrrá rajtad.
Aztán a találkozásról, a kézfogásról és a beszélgetésről már nem is beszélve.

Elmúlt huszonöt év, s mintha csak pár telt volna el, olyan frissek maradtak az emlékek ebben az összezavarodott világban. És talán egy kicsit csöpögősre sikerültek eme sorok, de nehéz nem elfogultnak lennem, ha a kedvenc együttesünkről van szó. S bár próbáltam már az utóbbi tíz évben palástolni: már nem vagyok olyan őrült rajongó, mint a kezdetekben, de valójában tévedtem. Még nagyobb lettem. A szívemben.
"Micsoda isteni érzés, boldog vagyok ismét"
Köszönöm az Alphaville-nek ezt a nagyszerű negyed évszázadot, s mindazt, amit hozzátettek az életünkhöz!

vafe/2009/2004