Az Alphaville Alsóörsön
avagy, hogyan lehet meginni egy korsó sört öt másodperc alatt

Marian Gold ezt is tudja és ezt is megmutatta. És ez talán belefér egy motoros találkozó kapcsán. Bármennyire is furcsa, igen, az Alphaville egy motoros találkozó fő attrakciója volt a múlt pénteken, Alsóörsön. Mivel idestova kilenc éve láttam őket utoljára élőben (sajnos a két legutóbbi hazai buli kimaradt) nagy izgalommal vártam a júniusi estét. A kezdés előtt másfél órával érkeztem, és annyi idő még volt, hogy beszélgessek néhány régi barátommal.

A setlist a legutóbbi, Catching Rays On Giant Tour kivonata volt. A nyitódal a Golden Feeling volt az End Of The World helyett, aminek örültem is meg nem is, mert az előbbi régi nagy kedvencem, ez utóbbi meg a legújabb. A tavalyi albumról hat számot játszottak, amelyek közül kettő, a Call Me Down és a Song For No One a koncert mélypontjai voltak: Martin énekelését nem tudom, minek kell erőltetni, a vokáljai is meglehetősen hamiskásak voltak. A második kislemezes nóta meg úgy ahogy volt kilógott a sorból, mind hangulatában mind zenéjében. Ennyit a negatívumokról. Kicsit rosszul esett ugyan a "the drink song" kifejezés, amellyel Marian az Iron John-t vezette fel, (aztán benyomta a korsó sört néhány másodperc alatt) de hát ez egy motoros találkozó volt, mint már említettem. A dal aztán feledtette a tréfának szánt megjegyzést, számomra a koncert egyik csúcspontja volt az azt követő A Victory Of Love-val és Sounds Like A Melody-val. Örültem, hogy a tempós dalok domináltak, és hogy csak kettő lassú dalt játszottak (Heaven on Earth és  Forever Young - természetesen).

Összességében az egész nagyon jól szólt, óriási volt a hangulat. Mariannal szemben álltam 20-25 méterre, így minden mozdulatát jól láthattam. Remekül énekelt, csak a Call Me Down-nál puskázott, az ominózus korsó sör után pedig úgy elénekelte az Iron John-t, hogy az állam majd leesett. Sokat bohóckodott, (Martin meg tréfálkozott) nagyon energikus volt, a közönség hálás is volt mindezért. A kivetítések és a fények nagyon jól mutattak, tökéletesen harmonizáltak a zenével, és ami fontos, nem estek velük túlzásokba, annak ellenére, hogy elég sok régi elemet újból előszedtek. Nagy meglepetésemre a Big In Japan-t már az első részben eljátszották, nem is baj, hamar túl voltunk rajta. A Jet Set helyett mondjuk egy Jerusalem-et szívesebben meghallgattam volna, de egy motoros bulira érthető, hogy egy húzósabb és karcosabb műsorral készültek. Ráadásként kettő dalt játszottak. A Leben Ohne Ende kevésbé volt jó választás ide, de az Apollo tökéletes volt, mint mindig.

Remek volt, engem levett a lábamról és nagyon jól éreztem magam. Fényképet csak néhányat készítettem, nem akartam elfoglalni magam ezzel, így sokkal jobban tudtam figyelni a zenére és a látványra. Reménykedtem abban, hogy a koncert után majd lesz lehetőség fényképezkedni Gold-dal, de a kerítésen kívülre nem jöhetett, így ez most sajnos elmaradt. De legalább láthattam közelről is, s mi tagadás a korához képes nagyon jól tarja magát.

Reménykedem abban is, hogy láthatjuk még majd őket hamarosan, és nem kell hat évet várni a következő magyarországi koncertjükre.

Végezetül pedig álljon itt a setlist:
(köszi Ákos, hogy elhoztad ;-) )

Nagyszerű képeket a buliról itt találsz: balaton.vehir.hu

vafe, 2011-06-15