Forever! – Marian Gold írása az album bookletjéből

Ha visszatekintek és összehasonlítom az Alphaville pályafutását más zenekarokéval, kevés hasonlóság van. Hány német zenekar létezik folyamatosan több, mint 40 éve? A másik különlegesség az, hogy sosem álmodtunk arról, hogy híresek és gazdagok leszünk. Az ilyesmiről álmodozni önmagában nem rossz dolog, de mi arról álmodtunk, hogy csak zenét írunk, ez a lehetőség számunkra abszolút őrültség volt. A zene volt a cél, nem a jármű. És ez hirtelen lehetővé vált számunkra, dilettánsok és nem hangszeresek számára, hála a 70-es évek végi technológiai fejlődésnek, amely meghozta az első megfizethető szekvencereket, ritmusgépeket és szintetizátorokat.

Amikor 1980-ban Nyugat-Berlinben elkezdtünk dalokat írni, teljesen tapasztalatlanul, soha nem foglalkoztunk más művészekkel, hogy lássuk, hogyan működik, vagy egyáltalán hogyan kell zenét írni. Ehelyett rögtön saját dalokat írtunk, és az életünkről beszéltünk. A „Big In Japan” volt a második, amit írtunk. Ha volt egy stratégia, amit akkoriban követtünk, az az volt, hogy három és fél perc alatt a lehető legmesszebbre jutottunk egy történettel, a többit pedig a hallgatóra bíztuk - ők maguk találják ki a történetet, és alakítsák át a saját személyes dalukká.

Míg Nyugat-Berlin egy olyan hely volt, amelynek bizarr élettere végül zenészeket csinált belőlünk, addig Münster az Alphaville zenekar szülőhelye lett, miután odaköltöztünk. Az első albumunk majdnem minden dalát Münsterben írtuk, mint ahogy a második albumunk dalainak háromnegyedét is. Nyugat-Berlin volt az Alphaville magja, Münster pedig a nagy durranás. De hogyan született meg egyáltalán a boldogító döntés, hogy odaköltözzünk? Talán furcsán hangzik, de nem volt lehetséges, hogy próbatermet találjunk a leromlott, romos romhalmazban, ami Nyugat-Berlin volt. Ezt csak a konzervatív, középosztálybeli és nyugodt Münster városában sikerült elérnünk a dobosunk nagymamájának segítségével, akinek ott két bérháza volt. 

Frank, Bernd és én részei voltunk egy művészek közösségének, amelyet Nelsonnak hívtunk, és amely kilenc emberből állt és egy csapatént költöztünk Münsterbe. Eleinte úgy éltünk, mint egy nyugat-berlini exklávé, vidám „pompás elszigeteltségben”, de hamarosan kiderült, hogy egy nagyon különleges helyre kerültünk, amely különbözik a punkos Berlintől, de a maga idilli módján nem kevésbé üt el a világtól.  És ez a „világon kívüliség” rendkívül fontos volt művészi kezdeteink szempontjából. Szinte úgy tűnt, mintha „odakint”, azaz Münsteren kívül megállt volna az idő, és a világ csak ránk várt volna, amíg készen nem állunk azt meghódítani.

Persze eleinte hiányoltuk Nyugat-Berlin anarchikus folyékonyságát, de egy próbateremért a világ végére is elköltöztünk volna. Ez egy kis spártai bútorokkal berendezett zenei stúdió volt, amit a bérházunk alagsorában rendeztünk be, ahol először játszhattunk a zenével szívünk szerint. Számtalan dal, mint például a „Forever Young”, „A Victory of Love”, vagy a „Sounds Like a Melody” ebben a szobában született. Minden elkészült demó egy szenzáció volt számunkra, egy csoda. Ha tudtuk volna, hogy valójában egyik világslágert írjuk a másik után, valószínűleg elszúrtuk volna. De ó, szent együgyűség, hála Istennek, nem tudtuk.

De, amikor ma, negyven év után a színpadon állok és a "Forever Young"-ot énekelem, teszem ezt egyre nagyobb csodálkozással és növekvő tisztelettel a dal iránt. Olyan fenomenális módon fejlődött - az ilyesmi tervezhetetlen, és csakis a tiszta és naiv játékosságból eredhet.

Egy koncert során mindannyian azt érezzük a színpadon, hogy ezzel a dallal valami nagyon különlegeset adunk a közönség minden tagjának, és az üzenet, amit közvetítünk, mindenki számára személyes jelentéssel bír. Mi csak egy adó vagyunk, amely egyszerre játssza a sok különböző válaszunkat. És a dal még számunkra is többször új dolgokat tár fel, olyan összefüggésekről, amelyeket akkor, amikor a dalt írtuk, szándékosan soha nem tudtunk volna belevenni. Véleményem szerint művészként csak korlátozottan van kontrollod a műveid létrehozása felett, mert a tervezhetetlenség jelentős szerepet játszik az alkotói folyamatban. Végül is ez a feszültség a szándék és a véletlen között az, ami értékessé tesz egy dalt.

Az Alphaville alapítása óta nagyon kíváncsi emberekből áll. Sok olyan dolog van, amivel más művészek előttünk már előálltak, amit mi is szívesen csinálnánk - vagy már csináltunk - mint például nagyzenekari zene, musicalek, filmzenék és így tovább. Aztán ott vannak a saját ötleteink is, amelyeket meg akarunk valósítani, olyan ötletek, amelyekkel egyáltalán nincs tapasztalatunk, amelyekbe belemegyünk, majd talán hibázunk, tévedünk és új felismerésekkel térünk vissza. Ez egy nagyszerű kaland, nagyszerű szórakozás. Teljesen figyelmen kívül hagyjuk az ezzel járó kockázatot. Ez soha nem volt kérdés a zenekaron belül. Mindig keményen dolgoztunk a sikerért, de soha nem gondoltunk arra, hogy mi lesz, ha minden rosszul sül el, és ha néha ez megtörténik. Aztán csak belevágtunk a következő projektbe, és megint sikerült.

Marian Gold
2024. szeptember