MÁRCIUSI IFJAK
Freiberg, 1996. március 2.

Amikor tavaly az Alphaville elkezdett turnézni, nem gondoltam volna, hogy egyszer
nekem is sikerül megnéznem őket élőben. Köszönhető ez persze Marionnak is, aki
időben elküldte a márciusi dátumokat a hozzá tartozó helyszínekkel együtt, és
Ákoséknak is, akikkel egy cseppet sem tágítottunk attól, hogy kihasználjuk a
lehetőséget, jóllehet ők tavaly nyáron látták már a lipcsei koncertet. Óriási volt a
lelkesedés és a kíváncsiság, ami persze a családjainkról nem volt maradéktalanul
elmondható. Hosszú egyezkedések és viták után jött a zöld jelzés és belevágtunk.
Március 2-án kora reggel indultunk. A cél: a Drezdához közeli Freiberg volt. Az út
nagyon izgalmasan alakult: abban az időben még javában tombolt a tél,
Csehországban és Szlovákiában hol fényes napsütésben, hol szakadó hózáporban falta
Áky piros Skodája a kilométereket. Amint beléptünk Németországba, és leértünk az
autópályáról, ismét keményen rázendített az ég: nem volt elég, hogy eltévedtünk,
rettegtünk, hogy elmarad a koncert. Freiberg előtt 3 kilométerrel még egy hatalmas
dugóba is kerültünk, mivel - hegyes-völgyes vidékről lévén szó - a lejtökön a
jégpáncél miatt behúzott kézifékkel csúszkáltak az autók, felfelé meg nem igen tudtak
menni.
A szerencsés megérkezés után megkerestük a koncert helyszínét (ez volt a Tivoli)
jegyet vettünk és szállás után néztünk. Mindjárt az elején volt egy jó sztorink:
Freiberg elején megálltunk egy benzinkútnál, ahol rögtön belebotlottunk két AV-os
pólót viselő lányba. Az igazi meglepetés az volt, amikor elmentünk az autójuk
mellett, és a fényszóró csóvája a hátsó szélvédőre vetődött. Az ablakon nem más,
mint az Utopia borítója rajzolódott ki. Annyira meglepődtem, hogy sikoltozni
kezdtem, a többiek meg nem tudták mire vélni különös viselkedésemet.
Mire visszaértünk a Tivolihoz, már szép kis tömeg várakozott. A koncert este
kilenckor kezdődött egy harmatgyenge előzenekarral. Közben a második sorig
furakodtunk, innen néztük végig a hangulatot "megteremtő" zenekart is. Fél 11
elmúlt, amikor felkonferálták az Alphaville-t.
Fantasztikus volt az intro, azt hiszem, ez megadta a koncert alaphangulatát. Aztán
jöttek a zenészek, velük Bernhard is, és kész voltam. Titokban reménykedtünk, hogy
ő is itt lesz. Aztán belevágtak a Fools-ba, és a több ezres tömeg kitörő ovációval
fogadta Mariant, ahogy a színpadra lépett. Óriási hatással volt rám, talán a mai napig
sem fogtam fel, hogy ott voltam és láttam őket. Marian végig ugrálta, táncolta a
show-t, azt hiszem semmilyen közönség nem tudott volna ellenállni neki. Önmagát
adta. Csak azon csodálkoztam, hogyan bírta ki eddig a közönség szeretete és
odaadása nélkül.
A dalokról néhány szó: egy nagyszerű keresztmetszetben hallhattuk az Alphaville
pályafutásának legjobbjait, bár az is igaz, hogy a The Breathtaking Blue-ról nem
játszottak semmit. Leginkább a Jet Set, a Dance With Me, az Ivory Tower és a
Jerusalem tetszett, bár ezt így utólag elég nehéz eldönteni, talán nem kell mondanom,
miért. A Forever Young alatt tönkrement az öngyújtóm, Csabiék pedig a mögöttük
álló két lányt lejmolták le kettő csillagszóró erejéig. Fantasztikus élmény volt, ahogy
a közönség együtt énekelt Mariannal, és látványnak sem volt utolsó az, amikor
néhányszor hátra néztem a koncert alatt. Alig akartam elhinni, hogy ennyi ember
kíváncsi az Alphaville-re. Lenyűgöző volt a légkör, nem csoda, hogy egy ráadással
nem értük be. A második ráadásban még kettő dal szólalt meg, egy gyönyörű lassú,
feltehetőleg Marian új lemezéről, és egy gyorsabb, amit nem tudtam hova tenni. A
koncertet egyébként rögzítettük egy diktafonnal, amit Áky a színpad szélére, az egyik
kontrolláda mellé tett. Egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy diktafontól pár centire
csapódott a színpadra Marian vasalt bakancsa.
A koncert végén kettő lány (úgy látszik, Freiberg-ben kettesével járnak az alfás
csajok) felvitt két üveg pezsgőt a színpadra. Addig minden rendben volt, amíg Marian
és Bernhard egymást locsolta, a dolog akkor vált érdekessé, amikor mi is kaptunk
belőle. A pezsgőfürdőt nem sikerült lefotózni, mert nem is gondoltam erre (mindenki
a fejét féltette a gyöngyöző italtól), és mire észbe kaptam, és feltöltöttem a vakut,
Berndék lesétáltak a színpadról.
Talán a véletlennek és a szerencsének is köszönhető, hogy a koncert után
találkozhattunk Mariannal és Bernhard-dal. Néhány szót váltottunk és persze a közös
fotózás sem maradhatott el. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a testőreik
nagyon majréztak, és roppant türelmetlenek voltak a rajongókkal, szerintem ők
nehezebben viselték az "ostromot", mint Marianék.) Amikor lejöttünk a színpadról,
még rengeteg rajongó várt a nagy találkozásra.
Miután visszaértünk az autónkhoz, nem indultunk el rögtön. Magunkba roskadva
hallgattunk bele a koncertbe, kóláinkat kortyolgatva. Hajnali kettő is elmúlt már,
amikor visszaérkeztünk motelszobáinkba. Én nem sokat aludtam, a fiúk viszont annál
többet. Nagyon bosszantott a szűnni nem akaró havazás, s mivel úgy gondoltam, a
havas élményekből elég volt odafele, riasztottam a srácokat és délelőtt 10 körül
visszaindultunk.

Vajda Ferenc
1996. márciusa