LEMEZMUSTRA

FOREVER YOUNG REMASTERED
2019. március 15.

Amikor márciusban megjelent az együttes első albumának, a Forever Young-nak remastered kiadása, megígéretem néhány régi cimborámnak, hogy írok majd róla, méltatom valamilyen formában ezt a remekművet. Mert hát akárhogy is nézzük, bizony az, így 35 év elmúltával is. A megjelenés óta eltelt már három hónap, de valahogy nem akartak jönni a gondolatok, nem álltak össze a mondatok, bármennyire is szerettem volna, nem jutottam egyről a kettőre. Valahogy nem megy már az írás.

No, de az adott szó kötelez, meghát tartozom az Alphaville-nek, a barátaimnak és magamnak is annyival, hogy néhány gondolat erejéig tényleg szót ejtsünk arról a projektről, amit szerintem már lazán 10-15 éve is meg lehetett volna ejteni! Legalább ennyi éve már ugyanis, hogy a kiadók sorra jelentetik meg előadóik lemezeit, nehogy korunk hangerő háborújában valamelyikük is csatát veszítsen. Ennek az ütközetnek egyik nagy vesztese szerintem az Alphaville, mert számomra érthetetlen módon, Gold eddig teljesen elzárkózott a régi anyagok újrakiadásán. A végső lökést a Blank and Jones páros adta a lemez újrakiadásához, akik végül aztán a jó mederbe terelték az ügyet: Már 2014-ben a so80s sorozatukban szárnyaik alá vették az Alphaville-t, és megjelenhettek az első 3 album kislemezeinek b oladalai és maxi verziói remastered kiadásban egy dupla cd formájában. Ők voltak azok, akik aztán teljes vállszélességgel harcoltak a folytatásért, és egy 2018-as év végi Gold bejelentés már sejtetni is vélte, hogy valószínűleg a FY remastered lesz az idei év másik nagy dobása a Whisky A Go Go box mellett.

Így is történt: januárban megvolt a bejelentés. Részemről is megtörtént az előrendelés egy német online áruházban, amit aztán gyorsan le is mondtam, mert megtudtam, hogy az egyik kedvenc hazai online lemezboltom forgalmazni fogja itthon az újrakiadásokat. Ráadásul sokkal olcsóbban! A másik, amit meg kell, hogy említsek, hogy a hivatalos megjelenés előtt 1 nappal, azaz 2019. március 14-én már megkaptam a csomagot! Szóval le a kalappal Melody Center, köszi szépen még egyszer!

Első körben a Box Set-et és a 2 cd-s verziót vettem meg, aztán pár hét elteltével a sima LP-t is megrendeltem, mondván, azt úgy sem fogom már kibontani, így marad egy bontatlan példányom is. Ami rögtön feltűnt a borítót illetően, hogy az új kiadás külső borítójának fényképe matt lett, míg az eredeti borító fényes. A dobozos kiadás gyönyörű és nagyos igényes, a booklet elkápráztató – napokig nézegettem és olvasgattam. Egy kicsit furcsálottam, hogy az 1982-es Forum-beli koncertjük archív fotói adják az egész könyv alapját, ami egyebként baromi jó ötlet, csak nekem az volt a bajom vele, hogy mintha azt akarná sugallani, hogy az Alphaville mindig is koncertezett… Na de mindegy, nagyon jó ezeket az eddig nem látott képeket nézegetni, és milyen nagy szerencse, hogy 37 év után ezek még előkerültek… A 2 cd-s verzió digipack-os csomagolása csalódás volt: nagyon kell rá majd vigyázni, mert elég vékonyka papírtokba csomagolták. Egy keményfedeles sokkal jobb lett volna, és szerintem nem sokkal lett volna drágább.

És akkor a külcsín után nézzük a lényeget, a zenét. A bakelit gyönyörűen szól, dobtam is egy (meg sok) hátast amikor hallgattam. Meg hát folyton a könnyeimmel küszködtem, mert mindig eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor először hallottam a nagylemezt 12 évesen egy Videoton Hi-Fi tornyon. Igen, lassan 47 évesen ugyanazok az érzések, ugyanazok a libabőrök és könnyek.

Egyetlen egy kivetnivalót találtam a projektet illetően: a Sounds Like A Melody kislemez változatát nem sikerült egy az egyben a lemezre varázsolni. Akárhogy is hallgatom, bizony hiányzik egy szinti sáv az első verze alatt, meg hiányoznak a felső tamok a második verze előtti átvezető részben.  Érdekes, hogy ezt eddig valahogy senki nem magyarázta meg, mi is történt ezzel a dallal…

A cd-ket átkonvertáltam flac fájlokba, így azokat nem hallgatom, viszont a DVD-t, amin a dokumentumfilm és a videók láthatók, sokszor megnéztem már. Baromi jók a kommentek, a sztorik a lemez készítését illetően, nagyon szimpatikusak a producerek – Colin Pearson kiváltképpen, de sokszori nekifutás után például több helyen még mindig nem értem Wolfgang Loos-t, ami persze nem az ő hibája. :-) A minap is megnéztem a filmet, és nagyon élvezem, s fogom még ezt tenni szerintem jó néhány hónapig. Egyelőre megunhatatlan.

Az újra kiadott album jól szerepelt a német listán, 35 év után ismét Top 10-be került, sőt a bakelit album listát még vezette is! Ezek után már csak arra leszek kíváncsi, hogy fog-e folytatódni a sorozat? Vajon megjelennek-e majd a későbbi albumok remastered verziói is: az idén 30 éves The Breathtaking Blue, a 25 éves Prostitute, vagy a már azóta szintén klasszikussá vált Afternoons In Utopia? A Salvation-ről sem kellene megfeledkezni.
Bizakodjunk…

(vafe)