LEMEZMUSTRA

FOREVER YOUNG
1984. szeptember 27.

Az együttes bemutatkozó albuma.
Egy természetesebben megszólaló vonal a szinti-pop műfajában, amelyhez kitűnően passzolt Gold több oktávot átölelő, félreismerhetetlen hangja. Fülbemászó dallamok (Mertens), remek hangszerelés (Lloyd), tartalmas szövegek (Gold) és persze a remek időzítés is szerepet játszott abban, hogy az album világsiker lett: Skandináviában hónapokig listavezető volt. Négy kislemez, amelyből három az első helyet is elérte számos ország slágerlistáján.
Alapmű.

Ez most nem egy szokványos kritika lesz. Azért nem, mert képtelen vagyok erről az albumról úgy írni, mint ezelőtt bármelyikről. Ez az album egy meghatározó pontja volt életemnek, pontosabban a zenéhez való viszonyomhoz. Már 10 évesen észrevettem, hogy lenyűgözött az orgona hangja a vasárnapi miséken, aztán, hogy mind szívesebben kapcsoltam a rádió zenei műsoraira; már kisiskolás korom komolyzenei hangversenyeit is szájtátva hallgattam, szóval úgy bennem élt a zene. Minden fajtája. Aztán mégsem lettem muzsikus. Érdekes, de így alakult.

Szóval, az Alphaville. Egy kicsit később, valamikor 1984 őszén ért utol az őrület. Mert hát így visszaemlékezve - az volt. 12 évesen. A Sounds Like A Melody volt az első daluk, amit szalagra rögzítettem, aztán jött a többi sorban: az A Victory Of Love, a Forever Young, a Lies, na meg a Big In Japan  - az első nagylemez szinte valamennyi dalát hallani lehetett a rádió műsoraiban. Valami megfoghatatlan és addig számomra ismeretlen érzés lett úrrá rajtam: akárhányszor hallottam is meg valamelyik dalukat, de maga az Alphaville név elhangzására az éterben is rögtön megdobbant a szívem, a torkomban kalapált és attól kezdve megszűnt a világ másra figyelnem. A rajongójukká váltam.
Függő lettem. 

Magát a nagylemezt csak a következő évben, 1985-ben foghattam a kezeimbe, miután az általános iskolánk könyvtárába is megérkezett annak magyar kiadása. Egy Pestről a falunkba költözött osztálytársam apjának is megvolt az album, és miután összebarátkoztunk, többször elvitt magukhoz, és meghallgathattuk a lemezt. Valami eszement jól szólt, akkor és ott hallottam és láttam közelről először igazi hi-fi tornyot erősítővel és hatalmas hangfalakkal. Idővel a könyvtáros néni is kegyes lett hozzám: kazettára másolta nekem az egész albumot. Azt a zöld TDK kazettát még ma is őrzöm valahol.

A Forever Young borítója nagyon eltalált. Igazi művészi alkotásnak gondoltam, hisz eddig ehhez foghatót sehol nem láttam. Egyszerűen minden passzol ezen a borítón: az együttes logója, a színek, a lemez címére utaló, éppenséggel morbidnak is nevezhető kőarc. Sokáig azt hittem, hogy ez Bernhard arca, mert hasonlóak a szájának és orrának vonásai. Aztán évekbe telt, amire kinyomozták rajongó barátaink, hogy ez egy Hamburgban látható szobor arca, illetve a keze a hátoldalon. Az pedig, hogy a hátoldalon a dalcímekből egy-egy betű kiemelve kiadja a zenekar nevét, roppant ötletesnek találtam.  Sokáig nem tudtam mire vélni, hogy az együttes tagjait miért nem látni a lemezborítón. De aztán pár év múlva, amikor megmutatták nekem a lemez német kiadását, rájöttem, hogy igen, az eredeti kiadásoknak van egy belső borítója, amin ott olvashatók a dalszövegek, és egy-egy fotó is látható a tagokról. Sajnos a hazai kiadáshoz ezt nem mellékelték.

Sem a zenét, sem a szövegeket nem szeretném, és nem is akarom boncolgatni ennyi év után. Egyszerűen csak érzéseket szeretnék veletek megosztani. Azokat az érzéseket és emlékeket, amelyek mindig ott kavarognak bennem valahol mélyen. Azokat, amelyeket senki sem vehet már el tőlem. Azokat, amelyek már mindig az enyémek maradnak. Örökké fiatalon.

a victory of love
borongós őszi délután volt. valami andalító és édes muzsika szólt a távolinak tűnő étkező sarkában szóló rádióból. ahogy közeledtem, egyre magasabbra kúsztak a hangok és aztán egyszerre csak kicsattant, mint valami villámcsapás. "hello-hello" - suttogta a bőröm alá kúszva és magával ragadva. ez itt a mennyország lenne?
az volt.

summer in berlin
sokáig nem akartam elhinni, hogy ez ugyanaz a hang, mint amelyet az előző dalban hallottam. mintha más énekelte volna. de nem. egy másfajta mennyország ez. izzadásszagú délutánok és kipufogógáz. eltévedve a nagyvárosi kavalkádban, majd megpihenve a falnál a szögesdrótok árnyékában.
június 17-én.

big in japan
még mindig ugyanaz a város. szakadatlan hóesés és bódulat. messzire vitt egy vonat a faltól. már nem számított semmi. hajszolt és üldözött a forró kábulat. milyen édes lesz a visszatérés csendes magányomból. milyen édes. minden alkalom, amikor meghallgatom, egy újbóli visszatérés gyerekkorom ébredező álmaiba. milyen édes. és belátom, ez ma már történelem.

to germany with love
ez valami katonás dolog - gondoltam. mindig menetelő német katonákat láttam magam előtt, bármikor is hallgattam meg ezt a számot. és ez a kép a mai napig megmaradt bennem. vasalt bakancsok, fegyverek és csatazaj. gyerekként nem igazán kedveltem, mert ez a dal volt (és maradt) a legkevésbé slágeresebb darabja a lemeznek. de ezt most már egy cseppet sem bánom. miénk a bölcsesség sója.

fallen angel
az előző dal megfordítva: gyerekként nagyon szerettem, aztán, ahogy múltak az évek, egyre kevésbé kedveltem. minden erénye ellenére. pedig mennyire bájos: átölel, megsimogat, magával ragad és aztán kést döf belém. micsoda angyal. mindig ilyet szerettem volna. egy megszálló egy másik világból.

forever young
az örök kedvenc. a mai napig elbűvöl, amikor hallgatom. látom az ébredő gyermekeket, ártatlan pillantásaikat, mosolygó arcukat. látom gyerekkorom régmúlt emlékeit. angyalokkal a hátam mögött. fiatalságomat őrizve. ma a lányomat látom és a fiamat. homokozóban ülve.
és szól a zene. de nem az őrülteké.

in the mood
egy másik örök. a kedvenc. van valami varázsa, ami a mai napig megmaradt. mintha rólam is szólna egy kicsit ez a dal. magával sodor, aztán megállni késztet. dobozba zár, aztán szárnyakat ad. ünnepelni hív. minden évben, a születésnapomat. aztán a lemezét. egy nap van köztünk és 12 év. igen, ünnepelni hív. aztán tárcsázom azt a számot a könnyeimben.

sounds like a melody
az első dal, amit hallottam tőlük. soha el nem felejthető érzés. bársonyos hang és simogató, világot átölelő muzsika. aztán vadul tobzódás és extázis. micsoda két véglet. mint valami örvény, amelyből már nincsen kiút. nem is kell. nem is keresem. hadd vigyen. elfogunk menni egy rövid időre. el kell mennünk. gyújtsd fel a lángot.

lies
hányszor játszották ezt is rádióban! mindig rácsodálkoztam a zongorás részek miatt. a mai napig így vagyok ezzel. a zongora. aztán a beindulás. visz ez is magával. és fokozódó energiája már nem enged nem figyelni rá. nem kell, hogy engedjen. és rácsodálkozom. csak hogy hangulatba hozzalak. kergess az őrületbe. kergess.

the jet set
és micsoda vég. bár a kislemez verziót előbb ismertem, és jobban is szerettem, mint az album verziót. 1985 tavaszán az Ö3 rádióállomáson rengeteget játszották, onnan vette fel a szomszéd lány. először csak lestem, mi ez a gitár benne? aztán nagyon megszerettem. mindkettőt. utólag a nagylemez változatot is. úgyhogy, itt az idő, hogy elkapd a ritmust. itt az idő.
menjünk a Holdra.

Lábjegyzetként pedig álljon itt egy nagy köszönet Gold-nak, Lloyd-nak és Mertens-nek, a Mesternek, ezért az albumért...

vafe_2011. szeptember 27.