LEMEZMUSTRA

PROSTITUTE
avagy a kurva, aki mindenre kapható

Amikor egy délután meghallottam a hírt, hogy végre utcán van a Prostitute, rögtön
útnak indultam, hogy megvegyem. A Fools maxit már ismertem, és bevallom, nem
tudtam, mit is gondoljak a nagylemezről. Igaz az első kislemez nagyon tetszett, de
nem határolta be eléggé azt az irányvonalat, amit az album követhet.
A lemezboltba tíz perccel zárás előtt érkeztem (hogy biztosra menjek, a Vörösmarty
téri lemezboltba mentem). Éppen csak annyi időm maradt, hogy a számok első 10-15
másodpercébe belehallgassak, mert már legszívesebben kirúgtak volna az üzletből.
Először kicsit megijedtem a lemeztől. Tulajdonképpen igazából azt vártam, hogy a
lemez majd a Breathtaking-os kísérletező utat járja majd, de akkor még semmit nem
árult el ebből az album (ezen nincs is mit csodálkozni). Csak három szám emléke
maradt meg bennem elsőre a rövid részletek után: egy tipikus, lassú, szaxofonos popballadáé
(Impossible Dream), egy feszes "diszkó" számé (Apollo), és a legnagyobb
megrökönyödésemre egy reagge (atyaég!) dalé (Faith). Otthon aztán leültem egy
fotelba egy magnóval szembe és elindítottam a kazettát.

The Paradigm Shift
Teljesen ledöbbentett az első hallgatás után. Úgy éreztem, valódi paradigmaváltás
következett be az Alphaville háza táján. A szám egészen picit Depeche Mode-os, de
hozzátartozik az igazsághoz, hogy a lemez majdnem minden dalánál úgy éreztem,
hogy valamilyen nagy zenei stílus felújításával állok szemben. Eleinte ez nagyon
zavart, de most már rájöttem, hogy nem egészen az utazás az, amiről a lemez szól.
Szóval a dal nagyon tetszik, egészen különleges Marian énekstílusa, és ennél a dalnál
különösen (egyébként az egész albumon) nagyon tetszenek a dobok. A ritmusa
nagyon dinamikus, nagyon jónak találom, amikor Marian saját magának felelget
("that is the way/do you hear the river flow/do you hear it?/yes").
Az intróban nagyon tetszik az apró tétovázást idéző hangzás, amelyet a berobbanó
ének szakít meg. Már itt is megfigyelhető a különleges visszhangeffektek egyike,
amelyekkel nagyon hozzáértően bántak a lemezen, a legtöbbször szinte
észrevehetetlenek.
A szövegben a "Chaos wich means order" (Káosz, ami rendet jelent) egy híres
filozófus kijelentése, aki sokat foglalkozott a paradigmaváltás elméletével. Ide
tartozhat, hogy az úgynevezett világévek sorában most lép a világ egy újba (a világév
nem azonos egy évvel, azaz 365 nappal) egy új korba (New Age), és minden ilyen új
évbe való lépés paradigmaváltással, alapeszme-váltással jár. Az új korszak a vízöntő
jegyében telik majd.
The hidden harmony discover

Fools
Ezt a számot már ismertem, máig is ez az egyik kedvencem. Amikor először
meghallottam, rögtön egy régi Jan Hammer szám, a Seeds jutott eszembe (ez volt a
címe a Big In Japan B oldalán hallható dalnak is). Nagyon tetszik a dalban a
változatos és dús gitárhangzás. Egyébként az egész szám hangzása és hangszerelése
az egyik legjobb az albumon. Teljesen meglepő volt a vége. Az átvezetés teljesen
zökkenőmentes, és remekül fokozódik fel a hangulat a végére, hogy a hosszú
dobokkal kihunyjon. Örültem, hogy ez lett az első kislemez, sokszor és sokfelé
lehetett hallani. Nagyobb népszerűséget is megérdemelt volna.
We are the first, they are the third

Beethoven
Ennek a számnak is nagyon tetszik a bevezetője, olyan, eddig általam sehol nem
hallott effektek teszik érdekessé, amelyek lehetővé teszik, hogy ez a dal is
kiemelkedjen a szürke tömegből. Eleinte unalmasnak találtam, túl hosszúnak, és a
szám végén még most is érzem egy kicsit. Nagyon erős és drasztikus a gitárjáték
végig, és ezt a hatást a dobok és a vonósok csak tovább erősítik. Különlegesnek
találtam, hogy az első refrénnél csak a tényleges refrén felét hallhatjuk. Eleinte
tartottam egy kicsit a számtól, amíg még nem ismertem, el nem tudtam képzelni,
vajon mi köze van Beethoven-hez. Bevallom ma sem értem. Máig sem tudtam igazán
megbarátkozni ezzel a számmal, minden erénye ellenére.
Judenschweine raus

Ascension Day
Kicsit elfogult leszek, hiszen ez az egyik legnagyobb kedvencem a lemezről. Az intró
egészen olyan, mintha valamilyen filmzenét hallanánk, és a gyilkos éppen most
közelíti meg áldozatát egy baltával. Aztán ebbe csap bele a dob. Láttam, hogy
valaki, amikor hallgatta ezt a számot, nagyot ugrott ennél a résznél, annyira meglepte
ez a fordulat. A dobok egyébként rendkívül dinamikusak itt is, hűen követik a szám
ritmusát. Nagyon jó a szöveg, kár hogy most itt nem idézhetek belőle. A szám
közepén a váltás legalább annyira meglepő, mint a már említett indítás. Eleinte zavart,
hogy mindig a Queen nagyszerű Innuendo-ját juttatta eszembe, de már rájöttem, hogy
egészen más itt a funkciója, mint annál a számnál. Ezek után szinte észrevétlenül
térünk vissza az eredeti ritmushoz, majd szinte a végletekig fokozott felfutással
fejeződik be a szám. Ez a megoldás ugyan emlékeztet egy kicsit a Fools-ra, de itt is
teljesen természetesnek hat. Marian befejezésül még egy kicsit beleliheg a
mikrofonba.
Whirpools of love

The Impossible Dream
Eleinte nem szerettem ezt a számot. Megijesztett, hogy túl dallamos, túl egyszerű, túl
divatos. Aztán felfedeztem magamnak a három (!) szólót, a kétféleképpen elénekelt
refrént (megjegyzem az első jobban tetszik) és az intróban is hallható tétova dobokat.
Marian nagyon szépen énekel, pont annyira, ahogyan a téma megkívánja. Ez az első
szerelmes dal a lemezen, és ez megbocsátható neki. Ma már szeretem a számot,
hiszen rájöttem, hogy nem akar más lenni, mint a lehető legtermészetesebben őszinte.
Ez lett a második kislemez, nem is tudtam, örüljek-e neki, vagy sem. Népszerű lehet,
mert divatos, és ugyanezért nem. Nem tudom, mit gondoljak.
Alive Angel

Parade
Első hallásra megszerettem. Titokban számítottam is egy ilyen számra, egy második
Summer Rain-re. Akkor még azt hittem, ez a szám lesz az. Nagyon szép a zongora és
a basszus játéka, a trombitaszólót meg nagyon szeretem, és pont odavalónak találom,
ahol hallhatjuk. A szöveg nagyon melankolikus, Marian pedig ennek megfelelően
adja elő az éneket. Szinte végig mélyen énekel, egyedül egyszer hallunk magasabb
éneket a szám végénél, mintha valamilyen templomi kórust hallanánk.
Mother in tears

Ain`t it Strange
Ezt a számot még ma sem kedvelem igazán, ez az, amelyik legkevésbé tetszik az
albumról. Nem érzem igazán őszintének, annak ellenére, hogy a hangszerelése és a
kivitelezése tökéletes. Mariantól nem szoktuk meg az ilyen stílusú éneket, és
szerintem nem is igazán áll jól neki. Kicsit Bee Gees-esre vette a figurát. A szám
végén hallható rapbetét viszont nagyon eltalált. Ez egy kicsit felemeli a számot. Igaz,
a szöveg végig nagyon jó, és azt hiszem ennek a számnak van a leghosszabb szövege
az egész albumon.
We´re getting nowhere

All In The Golden Afternnon
Ez már a második Afternoon az Alphaville történetében, és nem kevésbé szeretem
ezt, mint az előzőt. Ez a dal szerintem az album egyik választóvonala, innen
kezdődően érzem igazán összetartozónak és valóban egységesnek a számokat.
Nagyon nyugtatóan hat. Jó tudni, hogy ez volt az első szöveg, melynek szövegében
nem vett Marian. A szerző Lewis Caroll, akinek nevével már találkozhattunk az AV
életében.
The happy voices cry

Oh Patti
Ha még lehet fokozni a nyugalmat az All in the golden afternoon után, akkor az Oh
Patti ezt teszi. Marian nagyon szépen énekel itt is, a szám közepén egészen elhalkul.
Ekkor indul be a szám - legalábbis először azt hittem, még mindig a Patti-t hallom, de
aztán rájöttem, hogy ez már az.
Yawning at the multitude

Ivory Tower
Ennek a dalnak először a szövege ragadott meg, amely mindenki magánügyeiről, saját
elefántcsonttornyáról szól ("my sweet ivory tower"). Az énekstílussal a lemezen még
találkozhatunk. Mint már említettem, ez a szám is szervesen kapcsolódik a többihez,
így elég nehéz különállóan írni róla. Egyszerűen jó!
Another house is burning down

Faith
This is the radio freedom. Ezzel az idézettel kezdődik egy másik dal is a Faith-en
kívül, mégpedig az, amellyel a KLF befutott annak idején. Akkor egy techno szám
követte a bejátszást, most viszont egy részlet a műsorból, amely felkonferálja a
számot. Ami pedig ezután következett, nagyon meglepett. Reagge szám az
Alphaville-től! Ez már sok! Itt gondoltam először arra, hogy a Ptostitute nem más,
mint stílusgyűjtemény. Mindezek ellenére az AV-reagge egyáltalán nem hiteltelen,
sőt. Ha nem tudnám, hogy ez az első ilyen próbálkozás, azt is hihetném, hogy egy
reagge együttest halok. Nagyon szeretem a szájharmonika hangját végig a dalban.
Különlegesnek találom.
I heard this song

Iron John
Ennek a számnak egyedülálló hangulata van. Amikor először meghallottam, bizonyos
előítéleteket keltett bennem a cím. Iron John - valamiféle balladának gondoltam, egy
régies hangulatú hőskölteménynek, amit akkor sem és ma sem tudok igazán hova
tenni.
Childish daydreams

The One Thing
Szerintem ezzel a számmal kezdődik az album utolsó felvonása, amely méltó lezárása
a daloknak, és igen színvonalassá teszi a befejezést is. Először egy kicsit Eurithmicsesnek
éreztem először a dalt, az egésznek olyan 80-as évkebeli soft popos csengése
volt. Talán éppen ezért szeretem. A szám végére teljesen felfokozódik a hangulat, és
remekül köt át a Some people-ba. Ezt az átvezetést is (immár nem az első az
albumon) nagyon helyénvalónak és zökkenőmentesnek tartom.
You´re too perfect

Some People
Elsősorban a szövegével szeretette meg a Some People magát velem. Utána figyeltem
csak fel a zenére, amely nagyon karakteres (itt jegyzem meg, hogy ez igaz a lemez
összes dalára is). Nagyon érdekes, hogy ez már a sokadik dal az albumon, amelynek a
végégre abszolút felfokozódik a hangulat. Úgy látszik, nagyon tetszik az Alphavillenek
ez a megoldás mostanában - megjegyzem nekem is.
Some people slahing sacred cows

Euphoria
Lenyűgöző ez a szám.
Nehéz róla írnom, hiszen számomra ez az abszolút favorit. Nem csak a lemezen.
Fantasztikusan erős az atmoszférája, a hangszerelése pedig tökéletes. Az intró egy
kicsit talán Pink Floyd-os, de ez megbocsátható neki. Egészen egyszerűen minden a
helyén van. Nem találtam egy felesleges hangot sem. A szöveg pedig roppant rövid.
Marian néhány sort ismételget változó sorrendben. A vokálrész ugyan egy picit
emlékeztet az Ivory Tower előadásmódjára, de nem zavaróan. A szöveg utolsó sora:
AD- LIB. Ezzel már találkozhattunk Marian szólólemezén, ott sem hangzott el, csak a
Sweet nedless of success szövegében szerepelt, szintén az utolsó sorban. Hogy mi ez
az AD- LIB? Azt hiszem, valamilyen zenei kifejezés lehet, de az biztos, hogy egy
híres számítógép hangkártya neve is ez. És mit jelent? Nem tudom.
Evacaution of the isle

Apollo
Ezt tartottam első hallgatáskor "diszkó" számnak, amely véleményem azóta sem
változott túl sokat. Ezt persze nem negatívumként mondom, hiszen mind zeneileg,
mind szövegét tekintve nem lehet rosszat mondani rá. Ami igazán érdekessé teszi, az
- már megint - a végén hallható rész. Szokás szerint hatalmas energiával
felfokozódik a hangulat, majd egy csapásra elhal, csak lágy szintetizátor marad hátra,
amely elúsztatja a számot. Itt jegyzem meg, hogy az intró eléggé emlékeztet Vangelis
1492-jének elejére.
Ways of triumph

Hát ez volna a Prostitute számomra. Talán kicsit elkapkodottra sikeredett ez a néhány
gondolat, de remélem ez nem túl zavaró, hiszen nem elemzést akartam írni, hanem a
véleményemet egy lemezről, amit már nagyon vártam. Dupla lemezt kaptunk, akkor,
amikor a dupla lemez fogalma megszűnt, hiszen már csak hosszú cd-k vannak.
Hogy sikerül-e az Alphaville-nek valami visszatérésféle ezzel a lemezzel?
Megmondom, fogalmam sincs. Önmagukat adták. És elhiszem nekik, hogy ez volt a
The Breathtaking Blue utáni időszak termése. Az album egészen kiválóra sikeredett,
minden tekintetben. Igazi koncept-album, amelyet mindenkinek érdemes lenne
meghallgatnia.


Heltai Csaba
1994.